Bruno Gröning Dokumentumfilm

Dr. phil. A. Kaul 1949-ben írt egy feljegyzést a herfordi eseményekről. Néhány kivonat belőle:

		„A gyógyulást keresők között, akik 1949. június. 17-18 éjszakáján a Wilhelmsplatz 7 szám alatti házban tartózkodtak, voltak angolok is, akik szintén meghallották Gröning hívását. Egy német orvos mindjárt három betegével együtt jelent meg: az egyik fiatal embernek tüdő- és csonttuberkulózisa volt, és merev volt a bal lába, egy másik fiúnak mindkét lába béna volt, egy fiatal lányt pedig krónikus migrén gyötört.


Gröning nem diagnosztizált. A TBC betegséggel küzdő fiúnak azt mondta, hogy különösen a bal lábának csontjaira figyeljen oda. „Mit érez most?” „Forró áram járja át a testem” „És most?” „Bizsereg a bal lábam” „Most emelje fel a bal lábát, olyan magasra, mint én!” Gröning bemutatja, és behajlított lábát hasáig felemeli. A fiatalember vonakodik. „Ezt Ön is meg tudja tenni, mint én.” Látható nehézség nélkül felemeli a beteg a megadott magasságig a lábát, ami korábban még merev volt. Hitetlenkedve tekint felváltva a lábára és az orvosára. „Lehetséges ez, tudom mozgatni a lábam!” „Meg fog gyógyulni, de ez lassan történik. Írjon majd nekem.” Utána az orvoshoz fordul: „Tájékoztasson majd a fejleményekről!”


		A mindkét lábára béna fiú két mankóval ül az anyja mellett: „Fiam, állj föl!” Az anya közbevág: „Nem tud fölállni, hiszen béna.” Gröning arra fordul: „Ne mondjon ilyet”, esik neki nagyon keményen. „Ezzel hozzáköti a betegséget a gyerekéhez! Fiam, állj föl, meg tudod tenni!” Piros foltok a kisgyerek arcán, reszket a szája, és könnyek gördülnek a szeméből. Megdöbbenten nézik a többiek a teremben, ahogy a gyerek a székből feláll és ott áll, egyedül, mankói nélkül. „Most gyere ide!” Bizonytalan léptekkel elindul Gröning felé, aki a kezét nyújtja neki, és hosszan a szemébe néz. Szeretettel megsimogatja a gyerek fejét, és visszaküldi az anyjához. „Lassan gyakorolj tovább, ne erőltesd meg a lábaidat, mert még túl gyengék!” Hazáig még használd a mankóidat, de nemsokára már eldobhatod őket.” Boldog gyermekszemek, boldog anyuka a köszönet.

A fiatal lány, akinek krónikus fejfájása volt, már meg is gyógyult, mielőtt Gröning szólt volna hozzá. „Szeretne megint fejfájást?” „Nem, nem, semmiképpen sem”, jön a válasz.

És az orvos? Szótlanul nézte végig ezeket a gyógyulásokat. Gröning felé nyújtja a kezét: „Gröning úr, teljes mértékben a rendelkezésére állok, minden elismerésem az Öné!”

Dr. Kurt Trampler 1949-ben egy könyvet írt a rosenheimi Traberhofnál történtekről. Néhány kivonat:

		„Egyik este (szeptember 5./6.) egy orvos Karl Sch.-t hozta be a házba azzal, hogy a vak páciens pontosan a Traberhof előtti területen nyerte vissza a látását. Sch. megmutatott egy diagnózist 1949-ből, melyet a müncheni szemklinika állított ki, és melyben a következő állt: „Karl Sch. páciensnél, aki 1914. 08. 24-én született, jobb szemének remegése áll fenn, szemhártyáján sebek találhatók, és veleszületett 1/20 látáskárosodása van, bal szeme hiányzik.
A páciens gyakorlatilag vak. A látáscsökkenés mértéke 125 %. Így Sch. úrnak folyamatosan kísérőre van szüksége. Aláírás: Dr. E. Walser főorvos.” Ez a vak ember arra a helyre igyekezett, ahova Gröning – akkoriban valószínűleg Bréma környékéről – a gyógyhullámait elküldte. Nagy igyekezettel próbálja most leírni azt, hogy milyen volt, amikor a szemében változásokat érzett, és egyszer csak észrevett egy lófejet a kék neonfényben, mely a Traberhof fényreklámja volt. Végül egész környezete kiemelkedett a sötétségből, míg egyszerre már mindent jól és élesen látott. Az azonnali orvosi vizsgálat, melyet Dr. Zetti végzett el, igazolta a látás visszatértét. A következő nap Sch.-t autón vittem Münchenbe. Az autópályán több száz méteres távolságból írta le az ott látható autókat. Elmondta, hogy mi látható az autópálya jobb és baloldalán – a közeli templomtoronytól kezdve a távoli hegyekig. (...) Arra a kérdésemre, hogy mit tett a gyógyulásért, azt mondta, hogy imádkozott és várt. (…)


Megrázó jelenetek játszódnak le, amikor Gröning egy vak embernek visszaadja a látását. Néhány esetben, amikor a látás azonnal visszatért, a szerencséseket nagyon megrázta sorsuk hihetetlen fordulata. Vannak közöttük olyanok, mondja Gröning, akik vakon születtek, és ezeknek a látható világot előbb el kell magyarázni.”

Anny Freiin Ebner von Eschenbach 1950 és 1951-ben különböző eseményeket rögzített, melyek Bruno Gröning környezetében játszódtak le Gräfelfingnél, Fremdenheimben. Néhány kivonat:

„Egy alkalommal egy gondterhelt arcú, fiatal nő ült kb. kilencéves kislányával a második sorban. Mikor Gröning megkérdezte tőle: „Nos, anyuka, mit érez?”, azt válaszolta: „Sajnos semmit, Gröning úr!”

		„Igen, anyuka, nem kellene mindig visszatekinteni a múltba! Az akkori ijedtséget még magában hordozza, ezt el kellene előbb engedni. Egy bombatámadás közben történt. Ön egy kerti házban volt nyolc hónapos terhesen, és betemette a föld. Mikor megmentették, megszületett a gyermeke, de vak volt. Igaz?”


Csodálkozva válaszolt a hölgy:„Igen, pontosan!” Erre azt mondta Bruno Gröning: „Ne gondoljon többet erre a szörnyűségre, higgyen erősen Istenben, és kérje Őt! A gyermeket nem kell mindig magával hoznia, ha az anyuka hite elég erős.” Nyolc nappal később ismét eljött az anyuka. A gondokkal teli kifejezés eltűnt az arcáról, sokkal fiatalabbnak nézett ki. Mikor Gröning megkérdezte, azt válaszolta: „Igen, ma átjár valami melegség, szabadnak és boldognak érzem magamat.” – „Anyuka, maradjon így, és nemsokára megtörténik.”

Egy héttel később az anyuka ismét eljött, Bruno Gröning az előadás közben odament hozzá, megállt és azt mondta: „Anyuka, csütörtökön, 17 óra 20-kor fogja a gyermekét, és vezesse egy sötét szobába, újra látni fog, és mivel még nem látott formát és színt, ezért megijedhet, amitől megbetegedhet. Lassan szoktassa hozzá a környezetéhez!”

Mivel ez az eset különösen érdekelt engem, utána érdeklődtem és megtudtam kicsit később, hogy minden percre pontosan úgy történt, ahogy Bruno Gröning mondta. Pár évvel később személyesen Bruno Gröningtől érdeklődtem a gyermek iránt és megtudtam, hogy úgy lát, mintha soha nem lett volna vak. Egyszer egy hófehér arcú fiatalasszonyt toltak be tolókocsival. Az előadás közben elvesztette az eszméletét és úgy tűnt, mintha meghalt volna. Bruno Gröning csak egy rövid pillantást vetett rá és megnyugtatta a jelenlévőket, akik pánikba estek, főleg a férfit, akivel jött. Egy szűk fél óra múlva felébredt, kinyújtózkodott, piros volt az arca, felállt a tolókocsiból, és odament Gröninghez még egy kicsit bizonytalanul, de sugárzó pillantással a szemében. „Ez szép, asszonyom, hogyha az ember ismét a saját lábára tud állni, és mindehhez normál ütemben ver a szíve. De ne akarja azonnal az elveszett éveket bepótolni, lassan kell a testet ismét terhelni.” Mikor az asszony meg akarta köszönni, azt mondta Gröning: „Köszönje meg Istennek! Én csak a kis segédje vagyok, bizonyítsa be, hogy Ön Isten igaz gyermeke!”


		A férfi, aki behozta, felállt és izgatott hangon azt mondta: „Gröning úr, a férje vagyok és orvos, számomra gyógyíthatatlan volt a feleségem, annak ellenére, hogy minden lehetőséget kipróbáltam. De neki csak az volt a kívánsága, hogy Önhöz eljöhessen. Biztos voltam benne, hogy az idevezető utat sem éli már túl, mert annyira gyenge volt, hogy minden mozdulata az életét veszélyeztette. Megrázott ez a csoda, és alig tudom elhinni!”

Az örömtől sírva tolta ki az üres kerekes széket, és ült le feleségével, hogy végighallgassa a kétórás előadást. Gyakran nézett közben kérdően a feleségére, mintha először még meg kellene szoknia az egészséges, boldog felesége látványát. A háttérben gyakran süketek ültek, akiktől Gröning halkan megkérdezte: „Ha ilyen halkan beszélek, hall engem?” Válasz: „Igen, minden szót értek, ha ilyen hangosan beszél, és a fejem zúgni kezd.” Mindenki nevetett, mert észre vették, Gröning milyen halkan tette fel a kérdést.”